Beyond redemption
Most már túl vagyok az észérveken. Túl minden át-, meg- és belegondoláson, és nem maradt más, csak ez az űr a gyomromban, amitől össze kell görnyednem, és a századszor lefolyó könnyeket századszor is letörlöm az arcomról, azért, hogy egy perc múlva beinduljon a jól bevált reflex, ami elirányítja a figyelmemet és felszárítja a könnyek nyomát.
Pedig én is akartam, sőt, én akartam régebb óta és jobban az elválást Tőle, aki most mindennek akaratlan okozója. Persze, és igazam is volt, jól tettem, így kellett lennie, hiszen nem maradt már időnk és érzelmünk egymásra. Nem beszélve a kedvenc indokomról, amiről jól tudom, hogy azóta is kísértene, ha nem váltunk volna el.
Nem is tudnám azt állítani, hogy megbántam. Tulajdonképpen nem bántam meg semmit, ha visszatekerődne az idő, megint csak ugyanezt tenném, és hiszem, hogy tapasztaltabban és érettebben megyek tovább az életben, ami néhány hónapon belül feltehetőleg, valószínűsíthetőleg és remélhetőleg elhoz nekem egy új szerelmet.
És most, hogy ismét túl vagyok minden át-, meg- és belegondoláson, valaki mondja már meg, hogy miután megint megállapítottam, hogy minden a helyén van, miért folyik még mindig a könnyem, miért hallgatom ugyanazt a számot tizedszer csak ma, és miért az a leghőbb vágyam, hogy szeressen és szerethessem?
hajj
Inkább szeretnék hibákat elkövetni, és tanulni belőlük, mint mindig félni, hogy hibázhatok... Szeretnék nem az a jó kislány lenni, aki világéletemben dominált bennem, szeretnék teret engedni végre annak a kevésbé jónak, aki ugyanúgy ott van, és dörömböl, hogy hallgassak rá, még amíg durvább következmény nélkül megtehetem, és még amíg egyáltalán létezik... Hát most rossz vagyok én ettől? :(
Actual
Rohanás egyetem rohanás vezetés rohanás Cica levegővétel barátok rohanás vezetés egyetem Cica egyetem barátok Cica
...és most nekiállok végre főzni. És TANULNI!
Hétvégén szülinap parti ^^ Tehát megint nem fogok rendesen felkészülni arra a kib. akarom mondani elképesztő jó vállpü zh-ra, de ha a szolgáltatós néni megint meghúz, akkor edlkdkjkdsjcnckldpnxnxybdepoej. Na de nem. Legalább nézne ki úgy, mint csodálatos npe tanár úr... monoklistul.
Na mindegy. Ha nagy leszek, megmentem a Földet Ian Somerhalder cégében. Vagy gazdaságis leszek az operettnél. ...azért ez a "mánia-faktor" jelentősen behatárolja az ember életét :D
Még mindig nem tanulok... pénteken életem első premierjére megyek, mekkora jó! Ideje is már, még a végén elfeledkezem Mátéról. És tökvéletlen jön G. is, aki egyszerűen nem hajlandó felhagyni azzal, hogy engem P.-re rábeszéljen. "Nagyon rendes srác", köszi, azért ez picit kevés :D
Mondjátok már, hogy tanuljak... Végülis ezért távozott hajnalok hajnalán 11-kor az én kis párom, jaj de cuki. ^^
No. Felmegyek a tancuccért, elindítok egy Rosalindát (há, már csak 10 rész van :D), és előveszem a tarhonyát.
See you.
Ihletve
Mennyire probàlunk felnôttek lenni! De miért? Mindig probàlunk "helyesen" cselekedni, erkolcsok, elvek, normàk, szabàlyok, hatàrok kozott... Még azok is, akik amugy szabad természetûek, sôt, azok leginkàbb.
De miért, miért? Vagy ha màr mindenàron "helyesen" akarunk cselekedni, miért nem az érzéseinket vesszuk figyelembe elôszor? Magànyos vagyok, tehàt osszeakadok valakivel egy kicsit, aki esetleg szintén az. Vagy csak pasibol van. Nem vagyunk apàcàk, se hàzasok, se idôsek, se semmi, miért ne? Miért nem az az elsô gondolatunk, hogy igen, helyesen tettem, szukségem volt rà, zuros az életem, magànyos voltam, igényeltem? Ez miért szorul ennyire hàttérbe? Az "én"? Teljesen természetes dolog kellene, hogy legyen.
De nem, mi jàtsszuk a felnôttet, pàrkapcsolat, egyetem, onellàtàs, munka, jovô, felelôsségvàllalàs, erre torekszunk, dehàt miért, ezt fogjuk csinàlni ezutàn 40 évig! Hova rohanunk?
Néha meg kell àllni. Megàllni, korulnézni, és megàllapitani: igen, jol csinàlom, jo uton haladok. De most szunetet tartok. Miért rossz ez? Pihenek. Es igenis elengedem magam, és csinàlok valami nem felelôsségteljeset. Mert akàrmennyire is tiltakozik utàna az erkolcsok, normàk, szabàlyok, hatàrokat tisztelô oldalam, valahol bennem, a màsik felem felszabadul, megkonnyebbul, és jolesôen hàtradôl, hogy màsnaptol ujra felnôtt lehessen.
(Neked irtam, dràga sorstàrsam a kulfoldben, gondolom tudod, hogy igenis volt olyan idôszak, volt olyan eset, hogy elitéltelek ilyenért, de ugy gondolom, mindhàrman tudjuk, hogy annak màr jo ideje vége. Mindenkit elutottem a busszal, és nem sirjuk vissza! :D Az pedig biztos, hogy tobbet soha nem foglak elitélni, vagy rolad bàrmi rosszat gondolni, sôt! Szeretlek benneteket, és hiànyoztok! )
final countdown
Jovô héten ilyenkor màr otthon lennék...? Pff ez valami tévedés. Néha biztos vagyok benne, hogy egy màsik dimenzioba kerultem egyedul, és itt ragadtam...
Minden egyforma... Visszatekintve nem is tûnik hosszunak. Az elsô 4 nap hosszabb volt, mint utàna 4 hét. Màr 4 hete itt lennék? Nem tûnik hosszunak, mert soha nem tortént semmi. Unalom és ugyanakkor nyugalom, nyugalom, és ugyanakkor unalom.
Teljesen hozzàszoktam, hogy nem beszélek. Màr nem is zavar. Mindjàrt délutàn 3, és ma osszesen egy "Bonjour" és egy "Au revoir" hagyta el a szàmat a boltban. En tehetek rola? Hogy nincs itt senkim? Nem tudom, lehet... Màs hogy csinàlja?
Màs nem egyedul jon.
Màs tobb, hasonlo koruval dolgozik egyutt.
Màsnak szomszédai vannak.
Màs nem lakik egyedul.
Màs akkor jon, amikor egyéb cserediàkok is vannak itt.
Tekintsem magam a korulmények àldozatànak, hogy ez igy sikerult, ahogy, vagy én vagyok az, akinek igenis el kellett volna menni ismerkedni? De hovà? Ràadàsul egyedul ismerkedni gàzos, még az kell, hogy félreértsenek himnemûek.
Igy viszont itt vagyok egyedul, és a legkellemesebb tàrsasàgom àtlagéletkora 20 helyett 4x20. Bàr kétségkivul imàdom mindegyiket, hirtelen gazdagabb lettem 3-4 nagymamàval és nagypapàval, dehàt azért valljuk be, idôsek és macskàk kozott élni még enyhén korai szàmomra... Irigyellek benneteket a sok partiért és a jo tàrsasàgért, még ha ti nem is hiszitek, hogy irigylésremélto lenne a helyzetetek, higgyétek el, az. Persze az ember mindig akkor jon rà, hogy mije volt ugyebàr, amikor elvesziti...
Igyekszem màsra fokuszàlni. Hogy ez itt kulfold, ez Franciaorszàg, szabadsàg, konnyu munka, jo kaja, szerencsés vagyok, stb. De azért nagyon jo, hogy màr csak egy hét...
torténetek kulfoldrol
Zoldséges.
- ...és 6 tojàst kérek.
- Hozom. :) Angol?
- Nemnem, magyar vagyok. :)
- O, magyar? Mit csinàl itt egy magyar? :)
Idosek tàrsasàga.
- Honnan is jott, kedvesem?
- Magyarorszàgrol!
- A, Magyarorszàgrol... Itt mi nem tudunk tul sokat Magyarorszàgrol...
- Mi sem tudunk sokat Franciaorszàgrol. :) No jo, azért egy kicsit tobbet! :)
- ...és Magyarorszàg Europàban van?
Munkahely.
- ... koszonom. Es on..spanyol?
- O nemnem, magyar vagyok. :)
- O magyar?? Csak mert az akcentusa olyan déli...
Munkahely, unintelligens pacàkok
... és maga...
- O én Magyarorszàgrol jottem.
- Magyarorszàg! Kina mellett, ugye?
- ....o dehogyis, Ausztria, Szlovàkia, Szlovénia, Romània...
- O! Akkor... nem India mellett, ugye?
-Munkahely, belgàk.
... nagyon koszonjuk! Egyebként On melyik régiobol jott?
- :D Magyarorszàgrol jottem. :)
- Magyarorszàgrol! Nahàt! Ez nagyszeru! Gratulàlok! Ez nagyszeru!
Megszoksz vagy megszöksz
Hàt eljött. Az előtte levő napok ködösen teltek, a legteljesebb nyugalomban, mintha be lettem volna nyugtatózva, màig nem értem, hogy lehet, hiszen legalàbbis izgulnom kellett volna egy ilyen esemény előtt, de semmi.
Aztàn egyszer csak hipp-hopp, ott ultem a repülőn, ami villàmgyors sebességre vàltott, meredek szögben megdőlt, én pedig elindultam, teljesen egyedül a teljes ismeretlenbe. Sirtam. Nem nagyon, hiszen ültek körulöttem és milyen màr, de a hajamat az arcom elé huztam és az ablak felé fordultam... volna, ha nem többtizezer méter magasan lettunk volna, brr. De azt hiszem, még itt, még a repülőn sem értettem, és utàna a màsfél óràs uton hazafelé sem, hogy mi is következik most. Aztàn végül, amikor megérkeztünk a -magamban csodàsnak képzelt- lakàsba, meglàttam a pergő vakolatot, a recsegő padlót, a rossz ablakokat a nyikorgó zsalugàterrel, amikor kiderült, hogy nem tudom hasznàlni a laptopom, hogy nem lehet zuhanyozni, hogy nincs àgynemu, Xavier elment, és nincs senki, de senki, aki idejönne hozzàm és szólna egy-két jó szót, és én most itt leszek nagyon, nagyon sokàig...
Nem baj. Az ösztönök gyoznek, végul felàllok, és gépiesen elkezdek berendezkedni. Ennek legyen itt a helye, ennek ott... Ez megnyugtat. Ezt megőrzöm, jó lesz hazautra... Haza. Elérhetetlen tàvolsàgban, időben és térben is. Sirok. Megint, még mindig, és az elso napokban mindennap. Félorànként irgalmatlan tehervonat duborog el az ablakom alatt, ami egyébként egy renovàlàs alatt àllo iskolaudvarra néz... De nem kezdem elolrol.
Aztàn rà kell jönnöm, mennyire szànalmas vagyok. Miért nem érzem remekül, nagyszeruen magam? Biztos mindenki azt tenné. Mindenki irigyel is. Szép tàjak, imàdott nyelv, kedves emberek, konnyu munka. Szabadsàg. es egyre jobban érzem magam. Sôt, néha kifejezetten nagyon jol, sikerélmény sikerélmény hàtàn. Fantasztikus akcentusom van. :D Egy hét eltelt. Màr nem is sirok, jé... Repülnek a napok... De mindig, és ujra eljön az a végtelenül nyomorult érzés, ami munka utàn következik: hazamenni. Haza... egy kopott kis lakàs, ahol nem vàr senki, ahol én sem tudok senkire sem vàrni, nem lehet beszélgetni senkivel, mert dràga, és egyetlen tàrsasàgom Frici, a pandamaci, aki hàlisten befért a bőröndbe. Lehetek akàrmilyen csodàlatos helyen, ezt az érzést nem lehet elmulasztani. Megszokni, igen... En is meg tudom. Màr el is felejtettem, milyen a nagy tàrsasàg, jo hangulat, zsibongàs... Elfelejtettem beszélni, hétvégente van, hogy 24 oràban nem szolalok meg. Tudom, nehéz elhinni, de ezen a helyen - nincs - lehetőség - beulni valahovà, vagy bulizni. Nincs. Az utcàkon sehol egy ember, ahh ezek az utcàk, minden hàz szorosan osszezsufolva, màllik, kopik minden... Amugy pedig ha nincs kocsid, halott vagy. Vagy minimum napszuràst kapsz, amikor mégis megprobàlsz eljutni egy épkézlàb helyre. Mindenkinek, akit ismerek, megvan a maga élete, és nem ér ràm. Tàrsulhatnék a sörözőben a munkàsemberekkel, làtom rajtuk, hogy szivesen vennék, de kösz nem. Akkor inkàbb Frici, a laptopom, a könyvem és a jó kis francia sorozatok a tévében.
Nehéz elhinni, de egyszer ennek is vége lesz... Màr nem is olyan sok. Addig pedig élvezni fogom. Azért is. én. Egyedül.
személyiség
Nyugodt fiúcska volt. Már-már túlságosan is. Elücsörgött magában, vagy épp határozott kis léptekkel bandukolt a világban, amelynek egyre több zugát fedezte fel kíváncsi kék szemével. De a felfedezései csak őrá tartoztak, nem tudhatta senki sem, mi rejtőzik a kicsi fejben.
És alkotott. Legyen az kréta vagy filc, színdarab vagy ruhadarab, ő akart és tudott is belőle alkotni Valamit, ami nagyszerű volt, ami másnak nem jutott volna eszébe. És ha végzett, segített mindenkinek, mindenkivel jóban volt, minden gondot-bajt megoldott, végtelen optimizmussal hitt abban, hogy mindenki tiszta és jó - mint ő.
És most itt ülök, és arra emlékezem, amikor 15 évvel ezután, azaz tegnap a fiúcskát a karomban tartottam, és arra gondoltam: Szeretnék egyszer egy ilyen kisfiúcskát. Sötét hajút, és kék szeműt, aki rám nézne, és megkérne, hogy fedezzem fel vele a világot.
félelem
Már csak apró pelyhekben hullott a hó. A fiatal házaspár két oldalról kézen fogta a két éves kislányt, és így sétáltak lassan hazafelé a fehér úton. A kislány mosolygott, buzgón magyarázott mindenről, ami csak egy két évesnek eszébe juthat, a hidegtől kipirult az arca és csillogott a szeme.
A ház elé értek. Az udvarra két kapun át lehetett bejutni, és az apa elindult a távolabbi felé, meg kellett néznie, járható-e a kocsifeljáró. Az anya már fázott, mit sem szeretett volna jobban, mint egy forró teát, így a rövidebb utat választotta, a közelebb eső kaput. A szülők kettéváltak. A kislány, mintha mi sem történt volna, elindult apja után, ám néhány lépés után ráeszmélt, hogy anyukája nincs vele. Gyorsan megfordult, és tett néhány lépést visszafelé, ám ekkor apukájának hiányát érezte. Megfordult ismét, majd újra és újra, míg rá nem jött: nincs jó megoldás, valakitől mindenképp el kell válnia. Megijedt, megállt a havas úton és eleredtek a könnyei.
akarat
Ijedős volt a kisbaba, félt a fölé magasodó idegenektől, az ismeretlen hangoktól, az új helyektől, helyzetektől Pedig a szülei büszkék voltak rá, minden rokont meglátogattak vele: "Nézzétek, az első lányunk, hát nem gyönyörű baba?" De az igenlő válaszok elhalkultak a kislány sírásától, a rokonság aggódva kérdezte: "Dehát mi a baj?" Az anya szégyenlősen válaszolt: "Semmi, semmi, csak fél..."
Még két éves korában is pityergett, amíg egy napon történt valami. Látogatóba indultak a család barátaihoz. Az apa leparkolt a ház előtt, a szülők kiszálltak, és az anya kinyitotta a hátsó ajtót a kislány előtt. Ő kinézett, fél lábát kitette az autóból, majd megállt. Az anyukájára nézett, és azt mondta: "Anya, én most nem fogok sírni." Kiszállt az autóból, és együtt bementek a házba. És a kislány nem sírt.
hell if music is the victim then so am i
Hű basszus, mér kell mindig ilyen negatívakat írni tényleg? :o Lassan nem tom olvasni a saját blogom, hát a fenének van kedve ehhez. :o
Például annyira csodálatos, amikor magával ragad egy szám. Először meghallod, és érzed, hogy úúú degecijóóó letöltöööm! És letöltöd. És meghallgatod sokszor. De aztán persze elfelejted feltenni az mp3-adra, mer ez vagy te. ;P Sőt - mivel valljuk be, van elég más dolog, ami foglalkoztat - , talán el is felejted, mire újra gép elé kerülsz. De nem baj, mert amikor mégis eszedbe jut, és meghallgatod, úúúdejó! Ráng a lábad vagy tán az egész te, a széken ülve táncolást már az egekig fejlesztettem. ;P És rárakod az mp3-adra, igeeen! És amikor elindulsz reggel a sötét ködben és a ködös sötétben suliba, akkor egyszer csak eszedbe jut, hogy dehát te ezt ráraktad, űűű meg is hallgatod rögtön! És máris sokkal jobban érzed magad. Bár a vonaton való táncolás még nekem is sok.
Viszont sajnos óhatatlanul eljön az az időszak, amikor megunod a számot. Talán épp azér, mer szarrá hallgattad, neszebázmeg. Kívülről tudod a szöveget, minden ritmusát, és már nincs kedved meghallgatni. Végül le is törlöd már az mp3-adról. De a gépeden azért rajta marad, jajj micsoda dolgokat rejt a gépem, egyszer beleásom magam, olyanokat fogok találni... :o
És amikor majd újra megtalálod ezt a számot, újra iszonyú lelkes leszel iránta. Talán annyira sose már, mint a legelején, de megint rárakod az mp3-amra, és már éppen azért tetszik, mert ismerős. Mert tudod, hogy ez tükrözi az ízlésed, jót tesz a lelkivilágodnak és felvidít, de azért van benne némi melankólia is, egyszóval minden, ami neked kell, és kedves ismerősként köszöntve a számot, megint sokat hallgatod. Mondjuk már annyit nem, mert azért vannak más számok is, bár nem olyan jók mind, mint ez. Aztán lehet, hogy megint megunod, mp3-ról le, de később meghallod valahol, említik neked, és rátalálsz újra, hallgatod megint... Csak tudni kell letörölni az mp3-ról, amikor épp nem akarod hallgatni. De hiszen tudod, hogy újra rá fogod tenni. :)
(Jajdecsudi, annyira tudtam, hogy most sem fogok tudni egy hétköznapi, boldog, metaforák nélküli érzésről írni, gyanús is volt már az elején... :D )
busted
Régen volt valami ilyesmi dalszövegem, hogy
"She was such a looser kid
When problems came she always hid
No-one said a word to her
[...]
Now when you see her, what do you see?
Where is that girl who did nothing to live?"
Tralala nem emlékszem, majd előkeresem. A lényeg az... ("a lényeg aaz...mi a lényeg?" Ahogy ezt mondani tudod, drágám :D ) , hogy most kicsit olyan maják-2012 érzésem van, mintha előre tudtam volna. Reméltem akkor, nem, tényleg tudtam akkor, hogy ez nem lesz mindig így. Talán ezért nem viselt meg annyira. Legalábbis mai fejjel úgy látom.
De a befelé utak reggel... rémes volt. Hogy még évekkel később is összeszorult a gyomrom, itt a buszmegálló, le kell szállni, most már mindjárt beérek a suliba. Ha beértem, irány az ebédlő. Mert nem az osztályterembe megyek ám, isten őrizz, hagyjuk azt minél későbbre, hiszen mind ott vannak, és nem akarom. Nem akarok köztük lenni, egy eleven céltáblaként járkálok köztük, mindig magamon érzem a tekintetüket, és azt érzem, tudom, hogy bármikor bánthatnak. És meg is teszik, alumíniumgolyót vágnak hozzám, és nevetnek. Nevetnek körülöttem, kiáltoznak, jól érzik magukat, és kegyetlenek. Összetartoznak, egy nagy közös méhkas, és én a közepén ülök, és várom, hogy a méhek mikor vesznek észre, és esnek nekem megint.
Például a tesiöltözőben. Tipikus. Hiszen ott csak lányok vannak. És a lányok ezerszer gonoszabbak, mint a fiúk. Szúrnak, döfnek, ahol a legjobban fáj, hangosan megjegyzéseket tesznek, és te próbálsz úgy tenni, mintha nem hallanád. Sietve el kezdesz beszélni a barátnőidnek, hogy véletlenül se halld meg őket, de nem tudod kikerülni, eljutnak szavak a füledbe. És nevetnek, mindig nevetnek, mert látják, hogy magadra veszed, és jól teszed, hiszen ez volt a céljuk.
Igen tudom, leírva banális, az a hülye, aki ezeket felveszi. De képzeld el, hogy még kicsi vagy, érzékeny, tapasztatlan gyerek, akit mindig mindenki szeretett, most mihez kezdesz ezzel? Mihez kezdesz ezzel a sok apró szúrással, amik éveken keresztül halmozódnak?
Mert nem vágtam vissza. Soha. Ez az én hibám. Gyenge voltam, gyáva, nem életrevaló. És hihetetlenül naiv. Egy jó szót szóltak hozzám, és már azt hittem, mostantól minden rendben. De persze másnap újra gerinctelennek neveztek, és kinevettek. Megfélemlítettek, igen, féltem tőlük, és a helyzetektől, amikbe hoztak. Hogy köröket futottunk a sportpályán, és mögém futottak, és ezerszer a sarkamra léptek, hogy a cipőm lejöjjön, és ha felhúztam, újra ráléptek, és együtt nevettek ezen, rajtam, ahogy próbálok sprintelni, dehát minek, ő volt a sportbajnok lány az osztályban. A másik volt a lázadó. Ő néha le se süllyedt arra a szintre, hogy velem foglalkozzon. Ez mondjuk szerencsém volt. És a harmadik, a leggonoszabb, a szorgalmas tanuló, aki miatt szüneteket töltöttem a wc ajtó mögött, aki képes volt rávenni a "szerelmemet", hogy játsszák el előttem, hogy járnak, és én tényleg elhittem... És amikor a legkedvesebb lány, akit mindig a legszebbnek tartottam, aki soha nem bántott, ő is elkezdte... akkor végleg vége lett.
Pedig voltak barátnőim is, igen. Lányok, akiket az előző sulijukban valahogy így közösítettek ki, csak ők erősebbek, és nem vették komolyan. Dehát hogy nem lehet ezt komolyan venni? Az egész osztály üdvöskéje én voltam, mindenki szeretett, a jó tanuló, aki tök jó fej is, lehet rá számítani, aranyos meg minden. Erre most én lettem a szánalmas, a béna, akibe annyiszor lehet belerúgni, ahányszor csak akarsz.
És ezek a lányok nem értették, vagy nem is tudom... Mostani fejjel úgy látom, egy barátnő kiáll a barátnőjéért, ha bántják azt. De abban is van valami, hogy álljon ki az illető magáért... No mindegy, ettől függetlenül életem két legértékesebb emberét ismertem meg, akikkel bár már nem találkozom, de nagyon, nagyon szeretem őket. És volt egy
fiú is... sosem felejtem el szerintem. A Plátói Szerelem. Akkor
elképzelni sem tudtam volna helyesebbet. Most - megkerestem... -
rasztahajú és borostás... de még így is látom azt a nagy, zöld szemű, barna copfos srácot benne, aki miatt egy
kicsit érdemesebb volt bemenni a suliba.
Egyszer megpróbáltam visszavágni nekik. Lehet,hogy még egyszer... Keserves véget ért mindig, soha többet nem próbáltam. Azt hittem, hogy most nagyon beszóltam, az én drága kis lelkemmel, dehát mi volt az nekik? Ötször annyit zúdítottak rám, és én újra megbénultam...
És mindig mindent megtudtak rólam. Még azt is, amikor elmentem. Pedig olyan csendben tűntem el... Éppen úgy, ahogy ott léteztem. Minél kisebb feltűnést keltve. Önmagam nélkül. Azt elhagytam valahol hatodikban...
Semmi félelem nem volt bennem azon a november végi napon, amikor életemben másodszor sétáltam a Rákóczi úton az új iskola felé. Ennél rosszabb úgysem lehet. És tényleg. Nem gondoltam volna, de találtam újra valamit, amit "én"-nek nevezhetek, aki nem félek lenni. Valaki, aki nem fülel önkéntelenül arra, hogy mit beszélnek körülötte, aki nem úgy ül a helyén az osztályban, hogy arra készül, arra vár, mikor történik megint valami szemétség... hanem felszabadultan beszélget, nevet a barátai között, mert vannak neki, vannak olyanok, akik azóta is megvannak neki, és hálás.
Kimondhatatlanul hálás vagyok nektek, hogy versenyeztetek, hogy kihez tartozzon "az új lány", hálás a fiúknak, hogy elkezdtem lánynak érezni magam újra, nem egy nemtelen lábtörlőnek; és hálás a lányoknak, hogy adtak egy esélyt, hátha jófej vagyok... És én bizonyítottam, hogy igen. És erre mindig büszke leszek.
"Ha rád néztem, elhittem, hogy van élet
És lehet szép, ha a pokol minden ördöge keseríti is meg
Ha rád néztem, elhittem, hogy létezik mennyország
És bíztam, mert hittem, hogy lesznek még csodák
Ha rád néztem, elhittem, hogy vannak még csillagok
S a kezem kinyújtom, hisz olyan közel ragyog...
De elvették a hitet tőlem, kigúnyolták, sárba tiporták
Nincs többé angyal, nincsenek csillagok, mennyország
Elvettek tőlem, szenvedtem, nevettek
Bántottak, aláztak, amíg el nem üldöztek.
Gyűlölöm őket, és mindent, amit tettek...
Csak aki egyszerre járta meg poklot és a mennyet,
Csak az tudja, az értheti, mit érzek."
:)...
"...
Nem tudom, miért, meddig maradok meg még Neked,
De a kezedet fogom, s őrizem a szemedet."
másnap
Hétfő volt. Utálom a hétfőt, mert már előtte a vasárnap is szar. Szar idő volt, vasutassztrájk volt. Egyedül voltam. Stresszeltem, szorongtam az egésztől, hogy hogy menjek be, hogy bemenjek-e egyáltalán, ha igen, akkor mikor és mivel... Utálom a bemenetelt, mert mindig egy egész küldetésjellege van (bezzeg aki három villamosmegállónyira lakik...). Szóval szar nap volt, már az első óra után elfáradtam, nyűgös voltam Neki, a barátnőim nem igazán foglalkoztak velem, még jó, hogy csak a következő órára mentem be. Kelletlen voltam mindennel és mindenkivel, semmihez se volt se kedvem, se energiám.
Aztán jött a kedd. Kevésbé szorongtam reggel, de még mindig nem egészen volt oké, valamint változatlanul nem tengett túl bennem az életenergia. A vonatunk párhuzamosan haladt reggel!!! Ezaaaz! Végre! Hívjuk fel! ...Basszus felébresztettem. Na... ez nem az én napom, és még zh-t is írok, faszom... Megérkezek, és nincs is ott, pff. Felhívom, "Most elmentél...?" Dehogy, csak odébb állt meg. Hogy is gondolhattam, hogy elment, hülye vagyok. Ott áll a haverjával. Hmm, hát lelkem kiöntésével még várnom kell, ámbátor látom, hogy látja rajtam, hogy a kedvem a béka segge alatt, de most foglalkozzunk a barátjával, amúgyis tökaranyos gyerek, lesz még időnk beszélgetni bőven. Valóban fel is dob, ahogy mindig, nap végére bár még gyengus vagyok, vidámkodom. Órán összeírtam, hogy mit veszek majd ma, mivel jííííí holnap nálunk alszik! Uh, izgalmas :D Majd palacsintát sütünk vagy valami vacsorát alkotunk ketten, pékségbe megyünk, becsücsülünk egymás mellé a takaró alá kakaós bögrével, és nézünk egy filmet, és utána lefekszünk és összebújunk és jó lesz!
Szerda. Reggel zh, sőt pótzh, remek, ha elszúrom kb lőttek a tárgynak, ami azér nem vicces. És jön, "Cicám, éveket fiatalodtál :D" Ja igen, a tehenészkislány két copfra fonta a haját :D Hűha, de valami nem oké. Ó igen persze, tudtam is, csak valahogy nem kalkuláltam vele: beteg. Hű kiderült, hogy reggel totál nem is volt kedve nálunk aludni, csak nem akarta mondani zh előtt. Hű, igazából most sincs, taknya-nyála összefolyik. Na basszus. Most mit csináljak. Egyfelől nem akarom elkapni, plusz nyilván nyomott a hangulata így, meg aztán Neki is jobb lenne most otthon. Másfelől úgyse kapnám el, majd felvidítom/meggyógyítom, és nálunk is jól érezné magát. És őrlödöm. Már megint. Állandóan ez van, hogy nekem jó lenne valami, ami mondjuk neki nem, akkor most vagy lemondok a magam jóságáról, hogy neki jó legyen, de az nekem rossz, és igazából benne meg lelkifurdalást kelt. Vagy fordítva, neki lenne jó valami, ami nekem nem, és akkor vagy igent mondok rá mégis, ami nekem nem jó, vagy nemet mondok, ami neki nem jó, de annyira nekem se, mert lelkifurdalásom lesz. Anyám de durva :D És azt képzeld el, hogy ezen az ember tépi magát percekig, adott esetben órákig, hogy most mit csináljon. Akkora lelki életet élünk általában, hogy nagyon. Azt hittem, ez jó, és végül én sokalltam be. Ez okozta bennem a nyomást. Milyen már! A nőknek sok a lelki élet. Sose gondolnád. Vigyázat! Lelki élet nem egyenlő szentimentalitás.
És szerdán délután is. Végül átjött. Nem akart, de meggyőzte magát, mert ez nekem fontos és én örülnék. És valóban így van, miért nem tudok mégis örülni teljesen? Egy kicsit elment a kedvem az egésztől.
Csináld, amit szeretnél! Amit Te szeretnél, nem amit én szeretnék, úgy szeretlek, ahogy vagy, szentimentálisan és lustán, érzékenyen és antikulturáltan (dolgozom az ügyön :P), ne akarj nekem megfelelni, úgyis szólok, ha valami bajom van (észrevehetted... :S). Tetszik, hogy van egy férfiideálod, amilyen lenni szeretnél - de mi van, ha az nem az én ideálom? Nem akarom, hogy ideális légy, azt akarom, hogy ha nincs kedved, akkor mondd le! Lustulj el! Majd szólok, ha így lesz, ne előre orvosoljuk a problémát, mert görcsölés lesz a vége..! Mondd le a programot, és puffogni fogok és megsértődök, de elmúlik, és hidd el, ezt is szeretem benned, éppen azért, mert én is mindig is hajlamos voltam lustaságból lemondani programokat! Tedd meg velem, és érezni fogom, hogy én is megtehetem veled! Itt van a kutya elásva... Mert most nem merem. Nem merek dolgokat mondani és tenni, mert gonoszságnak érezném, mivel te sose teszel ilyeneket, de néha pedig tennél, és tegyél, kérlek! És ha így lesz, nem érzek majd korlátozást, lelkifurdalást és nyomást, ha pl egyedül szeretnék inkább lenni, és nem veled, és nem fog ez a nyomás odáig fokozódni, hogy úgy érzem, hogy akkor inkább nem is akarok veled lenni, és ilyeneket mondok neked, mint tegnap...
A szerda sem sikerült úgy. Nem azért, mert nem csináltunk meg, amit elterveztem, csináltunk mást. De úgy jöttél, hogy nem volt kedved, és kicsit már nekem se volt kedvem. És végül megbántottalak. Mert már bennem volt a nyomás, ezzel nyomasztasz, egyedül ezzel, hogy olyanokat teszel értem, amiket nem igazán szeretnél, és ezért úgy érzem, hogy nekem is így kell tennem, de ez rossz érzés, és most felhalmozódott...! Meg tudod érteni..? Meg tudsz... Érek még annyit neked..? Hogy változtass...?
Arra kértelek, hogy ne beszéljünk... Ma ott álltam az R3R előtt a folyosón, de nem mertem benézni. Tudtam, hogy a fal túloldalán vagy, és jó érzés volt, bár kissé bizarr, hiszen nem mehetek oda... Háromnegyedkor ki akartam osonni a HSZK-ból, hogy felülről nézzem, ahogy elmész, de végül nem tettem. És aztán zh-t írtam, egykor kijöttem, és tudtam, hogy már nem vagy itt, mert már elmentél, és már messze vagy, és rossz volt, tehetetlenül rossz.
És most itt ülök, és boldog vagyok, mert megtaláltam a megoldást, mert a rossz érzés bennem nem "csak kialakult,és senki nem tehet róla" volt, mert akkor úgy éreztem volna, hogy amiről senki nem tehet, azon nem lehet változtatni, pont. De nem így van! Lám, értelme van örökké elemezni magam! Ha megvan a probléma, lehet változtatni... Ha még akarsz...
És most itt ülök, és felszabadultam, mégis sírnom kell megint (jesszus mennyit bőgök degáz), itt vagy msn-en, és már nem az a neved... És mi van, ha ezekben a napokban te jössz rá, hogy nem kellek...? Hogy nem érem meg a szenvedést és energiát...?...Szeretném még egyszer megérni...
Arra kértelek, hogy ne beszéljünk, mégis neked írok itt... Megszegem a saját szabályaim... Mer ilyen vagyok ;P
Kavarog bennem minden, de kevésbé, mint tegnap. Visszaolvastam a tegnapit, és nagyon túlreagáltnak tűnik O_o De most már érzem, hogy rendben lehet... Alszom még. Beszélek még róla.
...Én okozok fájdalmat, és én kérlek változásra? Én bántalak meg, és mégis én okoskodom? Kritizálj, kérlek, nem vagyok cukorból, képes vagyok elviselni ugyanúgy, ahogy te, egyenrangú vagyok, önálló vagyok, képes vagyok egy hétig az erdő közepén élni, és a fák között vécézni, nem vagyok burokban, ne óvjál saját magad negatívumaitól, az is te vagy, és ezért nekem azok is kellenek...
total eclipse of the heart
Jesszusom... Azt gondolod, hogy soha nem lennél képes kimondani ezeket a szavakat, és mégis megteszed, és utána ott állsz és fel se fogod, hogy mit mondtál, miért is mondtad...? És mások megkérdezik, miért, tényleg, miért? És mit mondasz? "Nem tudom...." Normális vagy, komolyan??!
"Réka, láttalak megváltozni mellette. Láttam, ahogy nővé válsz, nőiessé válsz, ahogy megjelensz, őt átkarolva, és büszkén mosolyogsz, hozzábújsz..." Kiegyensúlyozott lettem. Oké, túlzás, de kétségkívül közelebb vagyok ama bizonyos lelki békéhez, és mindez mellette.
Rendben, az embernek ennek ellenére terhes lehet a szeretet, főleg azzal a tudattal párosulva, hogy mostanában nem képes viszonozni. Mert annyi minden van, ami stresszel... Főleg engem, enyhén alacsony stresszküszöbbel születtem, de dolgozunk az ügyön. Meg azon is, hogy a bolhából elefántot csinálás jó dolog, de még jobb lenne mellőzni.
Az ember néha szeretne egyedül lenni. Vagy csak én? Szociális lény vagyok, de igenis néha élvezem individualitásom (ahh), és járnám az utcákat egyedül gondolkodva, ahogy tettem volt Prága napsütéses utcáin is egy szál térképpel a kezemben. De neki nem mondhatom, hogy most egyedül szeretnék lenni... Vagy igen...? Szeretném, de nem teszem meg, és olyankor úgy nyomaszt itt a mellkasom körül, valami olyat csinálok, amihez nincs is igazán kedvem... Azt hittem, hogy az jó, hogyha pl. akkor is vele vagyok, amikor nincs igazán kedvem, ha ezzel örömet szerzek neki. Lehet, hogy itt elrontottam. Hogy annyira azt akartam, hogy neki jó legyen, hogy nekem rossz lett tőle. Aztán ez a rossz persze elmúlik, mert megjön a kedvem, de legközelebb tán újra nyomaszt vagy nem vagy igen, dehát ez mitől függ, könyörgöm?? Mindig mondom, hogy fáradtság. Olyan könnyen fáradok el, olyan hamar. Dehát nem foghatom mindig erre. Dehát ez az igazság. Jesszus megőrülök.
A szabályokat mi állítjuk fel. Kompromisszumok. Nem vagyunk egyformák, összecsiszolódás. Ehhez viszont a problémák kimondása kell... Merd vállalni, hogy neked így nem jó, és változtat. Vagy nem, és akkor vége.
Hát ezaz... Vége... De nem lehet. Fontos. És ami fontos, az kell, az megérdemel összecsiszolódási kísérletet, akármennyit. Akarom vele. Legyen akármi is az. De most... most képtelen vagyok bármilyen érzésre, az egyetlen, amit a kimerültség nem ölt ki belőlem, a kínzó, önmarcangoló bűntudat, lelkifurdalás, hogy miattam fáj neki, és már szaladnék is, hogy megöleljem... Miért én bántom mindig? Az utolsó, aki megérdemelné. Iszonyú sok szeretetet érdemel, épp annyit, amennyit ő is ad. De miért érzem úgy, hogy bezár ezzel, megfojt? Vagy miért nincs energiám nekem is mindig ennyit adni..?
Hihetetlenül bölcs mondás, hogy csak akkor jössz rá, hogy mid volt, amikor már elveszítetted. Tádámm. És majdnem. Én mostanában képtelen voltam értékelni őt, természetesnek vettem minden ölelését, na majd most meglátjuk. Puri most megtanulja, hogy nem dobálózunk következmény nélkül mindenféle hirtelen gondolattal.
Mert nem lesz ott, amikor szeretnéd. Nem hívhatod fel, hogy hol van éppen, mert szarul érzed magad, és nem érezheted azt a biztonságot és megnyugvást, amikor megölel. És nem nézhetsz a két szemébe, és nem nézheted, ahogy mosolyog, és nem beszélhetsz neki minden hülye kis gondolatodról, és az övéit sem hallod majd. És ha akarsz, se alhatsz nála, és nem ébredhetsz mellette, és egyedül mész reggel iskolába, és a villamosút megint iszonyú hosszú lesz. És el fogsz indulni az IB felé, és rájössz, hogy nem mehetsz, és elkezdesz majd smst írni, és rájössz, hogy nem küldheted el. És a Nyugati üres lesz, az R 3. emelet üres lesz, az E üres lesz, az egész egyetem üres lesz, és tudod mit? Az élet üres lesz.
Félek... félek, hogy elveszítem, félek, hogy nem szeretem majd, félek, hogy bántom, félek, hogy nélküle leszek...
"- ...Papa, most mér nem diabetikus szörpöt hoztál???
- Nem mindegy, hogy milyet hozok..?
- Mondtam, hogy diabetikusat hozzál, az a jó, mér nem azt hoztál, mondtam, hogy azt hozzál?
- Mindegy az, jó az na, nem kell itt idegeskedni.
- Dehát mondtam, hogy azt hozzál, mér nem azt hoztál...
- Jól van mama, megyek aludni."
Milyen igaza volt.
i am a woman in love
"- ...és ez neki megalázó. És én megértem... nekem is az lenne.- Igen. Valahogy ezt meg kellene értenünk. Sz. is állandóan a 'megalázó' szót használja. Minden a büszkeségen múlik...
- Jah...
...másfelől pedig ráébresztett, hogy ez a járásdolog mégsem egy "mindenmegymagától,csaklégyaranyoskedvesszép", hanem igenis oda kell figyelni és vigyázni, mert akadnak kényes helyzetek, amik megfelelő viselkedést igényelnek egy elkötelezett nőtől.
És arra is ráébresztett, hogy igen, a baba engem nagyon szeret, de ettől még nekem nem szabad elterülnöm a biztonságban, mert képes lenne ennek ellenére szakítani, ha okot adok rá.
És arra is ráébresztett, hogy én igencsak padlóra kerülnék, ha szakítana velem.
És arra is ráébresztett, hogy nagyon,denagyon sokmindenre képes vagyok azért, hogy ne történjen ez meg.
Ergo realizáltam a saját érzéseim erősségét is iránta, és itt a kör bezárul.
Kérdés az, hogy hogyan tovább.
- Értem. És ez nagyonnagyon jó. Meg az is, hogy te erre most jöttél rá, én meg kb 1,5 év után..."
Heaven came and saved me, an angel was placed at my feet.
"People ask if I'm in love with you
Because I'm sitting here with your picture and smiling to myself
I'm kinda lost in my own thoughts of you,
My heart speaks before my mind thinks through, And I blush as I say "yes.."
What a feeling of vulnerability coming over me and I'm feeling weak and I can't speak - no, I can't think, no
Never thought I'd give in so willingly to a human being with abilities to set me free - Free, let me be me
Makes me wanna say:
Your lips, your eyes, your smile, your kiss I must admit its a part of me
You please me, complete me, believe me
Like a melody
Your soul, your flow, your youth, your truth is simply proof
We were meant to be
But the best quality that's hookin' me:
Is that you're loving me for me...
Now people ask why I'm in love with you
Well... let me start by saying you got my heart by just being who you are
And what we got is between me and you
Doesn't matter about the money I make or what I do, or that I'm a, huh, a star
Unconditionally youre there for me, undeniably you inspire me, spiritually, oh so sweet
This is meaningful, it's incredible, pleasurable, unforgettable
The way I feel, so sweet
Makes me wanna say:
Your lips, your eyes, your smile, your kiss I must admit it's a part of me
You please me, complete me, believe me
Like a melody
Your soul, your flow, your youth, your truth is simply proof
We were meant to be
But the best quality that's hookin' me:
Is that you're loving me for me...
It's so amazing how something so sweet
Has come and rearranged my life, I've been kissed by destiny
Oh, heaven came and saved me, an angel was placed at my feet
This isn't ordinary, he's loving me for me...
Stripped of all make up, no need for fancy clothes
No cover ups, push ups
With him, I don't have to put on a show
He loves every freckle, every curl, every inch of my skin
Fulfilling me entirely, taking all of me in
He's real, he's honest, he's loving me for me..."
(Christina Aguilera: Loving me 4 me)
kattogagyalpörög állandóan jajnemárna
Mit csinálok én itt? És azt is minek csinálom? Mindenki más ugyanezt csinálja, őket nem zavarja? Mostanában erre vannak kihegyeződve a napjaim. Felkelek-egyetem-hazajövök-lefekszem, felkelek-egyetem... Jó, ez csak az első hét volt.
De elfáradtam... Elfáradok. Rémesen. Tudom, nehéz megérteni, én se értem, de ez van. Fiatal vagyok, energikusnak kéne lennem, minden programban benne lenni... vagy nem? Nem, ezt sem, van, akinek ez jó, de nekem azért néha kell a szobám csöndje.
De hová tartok? Mi lesz velem? Képes leszek... akármire? Egy pasi berontott a pszichiáternőhöz, és amikor nem kapott azonnali ellátást, kiugrott az ablakon. Igen, meghalt. - ... ilyen is van. Néha úgy érzem, elég mindenből, nem csinálom, nem vagyok képes. Majd rögtön ráébredek, hogy tulajdonképpen miről is beszélek? Mit nem vagyok képes? Élni? Mondhatom nagy erőfeszítés kell hozzá, tényleg...
Kedves olvasó ne aggódj, nem vagyok depressziós, bár természetesen elolvastam minden tünetét, hogy biztosan produkálhassam őket (sajnos még nem megy mindegyik jól, mivel még csak egy hét telt el) - viszont ez azzal jár, hogy a tudatomba került a dolog, így pedig nehéz lenne tényleg annak lennem.
Az a gond, hogy hajlamos vagyok azt hinni és elkeseredni egy-egy adott negatív (!) hangulat, érzés közben, hogy ez most már mindig így marad, hiába cáfolok rá 2 perc múlva a hangulat ellenkezőjével... Ez nem kamaszvonás? Nem vagyok már az ilyen váltakozásokhoz öreg? Utálom a bizonytalanságot, miközben a saját életemben a legbizonytalanabb én magam vagyok... De jön Ő, és a saját kis szavaival megpróbálja elmondani, hogy nem tudja, hogyan képzelhetne el magának nálam csodálatosabb barátnőt, és amikor búcsúzásképpen átölel és a fülembe súgja azt a bizonyos 'sz' betűs szót, eszembe se jut, hogy bármikor eddig vagy valaha ezután rossz kedvem legyen.
Nem szoktam ilyen kavargón írni... Ez most csak úgy kockákban esett ki belőlem. De jó érzés volt.
"egyszerű ez az eset: egyszerű... járok veled"
Hát ennek is eljött az ideje. Itt ülök, és úgy érzem, írnom kell valamit róla. Zárójel: kell valami, amitől elmúlnak a naponta előforduló ráébredések: 'családi állapotom - kapcsolatban' O_O... Zárójel bezárva.
Ez a járás-dolog... Meg ez az egész. Elképzeled valahogy, elképzelsz egy érzést, amit összemixelsz a kamaszkor rajongásából, a felnőttek érettségéből és a filmek idealizmusából, meglátsz valakit, és azt gondolod: igeeen, ez már olyan, és aztán, amikor tényleg kialakul, rá kell jönnöd, hogy ööö... nem. Igaziból nem olyan. Felfokozott és intenzív dolog, igen, de az egészhez társul egy kézzelfoghatóság, tényszerűség, egy realitás, amitől az egész egy másik, egy magasabb vagy éppen hogy mélyebb szinten boldogító. Ő a tiéd. Abszolút hétköznapi módon. De a hétköznapba belecsent apró mondatok, gesztusok, közös mindenfélék teszik az egészet és mindent olyan varázslatossá.
Ha álmos, köréd fonja a karját, és bóbiskol. Ha fázol, betakargat és magához ölel. Ha fel van dobva, járkál utánad, és minden másodpercben beleköt abba, amit mondasz, majd egy jóllakott ovis ábrázatával leül, és rém büszke magára, hogy sikerült felidegesítenie. Ha ideges, összeráncolja a homlokát, és a fejed fölé nézve nagy nehezen elmondja, mekkora fasz mindenki, mekkora faszság minden, és persze na mindegy. Ha szomorú, elmondja, "Sajnálom drágám, hogy ilyen barátod van...". Ha látja, hogy valamivel túllőtt a célon, egy angyal tekintetével jön oda, és egy négyzetcentit nem hagy az arcodon, amire ne adna puszit. Azt hiszed, haragszol rá? Tényleg? ...Biztos? ...Na, még mindig...? Hát nem hiszem. :P Ha feltöri a lábadat a papucs, a hátán visz hazáig az esőben. Ha azt mondod, gyere velem, ő jön, és ha ő utazik el, mindennap felhív - ha otthon van, akkor is. Az indok pedig mindössze ennyi: "hogy érezd a törődést"... És ha eljön az este, fekszel mellette, hallgatod, ahogy alszik, és azt érzed: csodálatosság van. Majd félórát bökdösöd, mert romantika ide vagy oda, álmos vagy, és ő meg horkol...
Amúgy pedig állsz, és nem érted. Nem vagyok rossz véleménnyel magamról, rendben, de az, hogy csak ül velem szemben a vonaton valami szép számot hallgatva vagy csak fekszik mellettem reggel, és néz rám, és a tekintetében annyideannyi... nem is tudom micsoda, csak azt érzem, hogy erős, és zavarba jövök tőle - mindez irántam? Felfoghatatlan. Megszokhatatlan. Mit csináltam én? Jó, kedves vagyok meg intelligens meg aranyos meg Szép és főleg szerény, dehát mégis... Viszonozni akarom, de a próbálkozástól megint zavarba jövök... Á inkább hagyjuk, zavaromban félrenézve önkéntelen nevetésre húzódik a szám, és megfogadom, hogy majd legközelebb...
Én kis álmostündérem.
arcok
Ismerem őket - még szép, azért vagyok itt. Ismerem mindegyikük arcát, bár változtak és változnak, meg még változni is fognak, de mindig ismerni fogom... remélem.
Pedig olyan mások... Jó és rossz értelemben is.
Akár egyszerre mindkettő. Jó, mert a legjobb barátnő még mindig legjobb
barátnő, akivel bármikor és bármiről. Rossz, mert a másik legjobb
barátnő affektálósfontoskodóhülyepicsa, dehát... jah. Megintcsak rossz,
mert az első szerelem elhízott és elvesztette kisfiús báját, de jó is,
mert mégis még mindig látni benne, miért is volt ő az első szerelem. És az egész
évfolyam bálványa hiába borostás és enyhén ittas, a fülhöz lehelt
búcsúpuszi és a sármos mosoly még mindig megteszi hatását. Az osztály
bohócai még mindig az osztály bohócai, soha nem is fognak
megkomolyodni, a könyvmoly és/vagy kocka részleg pedig következő alkalommal sem fog sörösüveggel
a kezében Republicot gajdolni.
Eddig is láttam őket. Szembejöttek az utcán, és köszöntünk, esetleg elhangzott egy "mi van veled?", futó párbeszédek, aztán ennyi. Egyesével. Külön-külön. De ma este más volt. Beléptem, és huszonegy arc egyszerre nézett rám, huszonegy olyan arc, akik most, egy néhány órára együtt jelentettek valamit. Valami régit, ami már elmúlt, de most egy kicsit mégis újraéledt. Nem ugyanaz, nem ugyanúgy, mint évekkel ezelőtt, de azért valahogy mégis. És csak álltam az ajtóban, és nevetve néztem rájuk, ahogy nevetve néznek rám, néztem őket egyesével és néztem őket együtt, és megrohant az a régi érzés, ami mindig megvolt, amikor velük voltam. Az összetartozás velük: a sok ember beteszi jellemének egy részét a nagy közösbe, és létrehoz valami maximálisan egyedit, ami sehol máshol nincs, és ami a közösség minden tagjában is máshogy csapódik le.
És ez nem múlik el. Úgy látszik, hogy ez nem tud elmúlni, mert ha ez a sok arc összegyűlik, mindig létrejön ez az érzés, a légkör lebeg az emberek feje felett, és hálóként összefogja őket. Amíg együtt vannak.
...5 év múlva ugyanígy. :)